2010. augusztus 26., csütörtök

Miért nem vagy megértőbb velem?


Ki a hibás ha az életem nem úgy alakul ahogy szeretném? Jó-e az ha másokra mutogatok?
Nyilván nem. A saját életemért kizárólag én vagyok a felelős.
Ha kellemetlen beismerni - önmagunk és mások - előtt, hogy valami nem sikerült, akkor hajlamosak vagyunk keresni egy bűnbakot - lehet az a rossz főnök, a párunk, egy barát, egy rendező, sőt akár a szomorú magyar valóság hibája is. A döntéseimet én hozom, tartom is magam hozzá és a következményeit is vállalom. Egyszerű ez. Nagy közhely de működik, és ez a lényeg: az ember a saját hibájából tanul leginkább. Nyilván kell ehhez némi nyitottság és érettség, de ha a szándék megvan az már félsiker.
Mégis tele van a világ panaszkodó, önsajnáló és szomorú kimondani de végtelenül ostoba és önkorlátozó emberekkel, akik csak élősködnek másokon, aztán ha fordulna a kocka és végre nekik kellene valamit az asztalra tenniük, akkor felteszik a kezüket és exkuzálnak : "Én nem tehetek róla, a körülmények, az ország, az élet a hibás, egyébként pedig Te sem voltál túl megértő velem..." Hányszor de hányszor hallottam már ezt? Lehet bennem van a hiba, gyakran beválasztok az ismeretségi körömbe olyanokat, akik később igen nagy csalódást okoznak. Azok a bizonyos energiavámpírok már nem egy esetben férkőztek a közelembe. Ismered őket, ugye? Felajánlják hogy üljetek be egy kávéra és beszélgessetek, mert régen nem láttak téged. Legyen - gondolod - sőt, még örülsz is neki. Aztán persze végigbeszélik a találkát, osztják az észt, ja, és persze a végén te fizeted a fogyasztásuk. Gyakran persze még a Hogy vagy? - egyébként roppant semmitmondó - kérdése sem hangzik el. Később persze depressziósak lesznek, mert alapvetően szeretik ha a dolgok nincsenek rendben körülöttük, úgy függnek ők az önsajnálat érzésétől mint a kaszkadőrök az adrenalintól. Ebbe a mély világundorba téged is belerántanak seperc alatt, és esélyed nincs menekülni előlük, hisz ha megpróbálsz kihátrálni, akkor az egész a te hibád lesz, rossz barát vagy, meg akarnak halni, mert hát ugye minek is élni??? Pfff... Nekem legyen bűntudatom mert Te kevés vagy. Na ne már! Szánalom.
Na jó, nem kell engem azért félteni, meggyőződésem ugyanis hogy a világ legértékesebb embereit tudhatom a legjobb barátaim közt. Néha persze becsúszik a "férgese" is, és ez talán nem is akkora probléma, mondhatni természetes. Csak éppen roppant bosszantó.
Egy felvilágosult, gondolkodó, némiképp spirituális és ÉRZŐ felnőtt ember általában igen sok energiát fektet az emberi kapcsolataiba. Én legalábbis ezen vagyok. És kényelmetlen azzal szembesülni hogy hiba csúszott a számításba és egy alapvetően alkalmatlan emberre néztünk fel és engedtünk közel magunkhoz.
És itt érdemes megállni egy gondolat erejéig a hozzám hasonlóan gondolkodó és/vagy érző embereknek. Miért is haragszom annyira arra a bizonyos energiavámpírra? Mire eljutok oda, hogy így nevezzem, már nyilván felnyílt a szemem és nem tartom túl sokra. Akkor mire fel az indulat? Hmmm-hmmm?
A válasz igen egyszerű: ego. Mégpedig a sajátunk. Biza. Mert hát az ugyebár teljességgel lehetetlen hogy én rossz emberismerő volnék és ok nélkül tiszteltem valakit. ( Kiegészítésül a kedves olvasónak: jelen eszmefuttatás szerzője egy erősen egocentrikus kos, már ha ez nem vált volna egyértelművé ezidáig. ) És most kanyarodjunk csak vissza a cikk elejére: hibáztam, vállalom, megértettem. Tiszta sor. És ezen a ponton oszlik szét a harag és válik simán sajnálattá. Mert ÉN megtanultam a leckét. Ő nem. Én tükörbe tudok nézni, még ha legközelebb tartózkodóbb leszek is az újonnan kötött ismertségeimben. Az ő tükre viszont erősen görbe. És erre ő is rá fog jönni. Csak akkor már nem lesz körülötte senki.
Szóval egy szó mint száz: energiavámpírok kíméljenek. Kösz.

2010. augusztus 3., kedd

Say: What?

Na, most akkor mihez kezdjen az ember lánya, ha azok a bizonyos, korábban említett sziklaszilárdnak hitt kapaszkodók elhullottak??? Az elmúlt egy hónapban ezen agyaltam, de ma rájöttem a megoldásra: hát örüljön!!!
Végre nincsen semmi, ami visszatartana, semmi nem köt gúzsba és tényleg előttem áll az újrakezdés lehetősége. Illetve hohó, kérem alássan, itt időzzünk csak el egy pillanatig! Ezt a szót nem igazán szeretem: újrakezdés. Gyakran „kezdtem újra” az életem, mondhatni a mestere vagyok, de magát a kifejezést nem érzem igaznak. Már nem. Korábban mindig veszettül vágytam arra, hogy átlag 4-5 évente új lapot nyithassak. A közelmúlt eseményeinek hála, ma azonban már nem akarom újrakezdeni, csak tanulni belőle és folytatni. A lezárásokat már nem végleges, fizikai értelemben vett elszakadásként szeretném megélni, sokkal inkább egy lelki megtisztulásként. Lezárni mindazt, ami korlátoz, és ami csak rossz érzést okoz. De nem vágyom már a teljes elkülönülésre. Már nem kell testileg is elszakadnom.
A hibákból való tanulás folyamata azonban sokszor több időt igényel a kelleténél. Pláne ha bezárkózom és sajnálom magam – és erre bizony hajlamos is vagyok. Na de nem vagyok ám egy magát hosszú hónapokig sajnáltató, szenvedő alkat, tudniillik, amilyen intenzitással leírom magam ugyanolyan lendülettel újjá is tudok születni. Csakhogy! Gyakran elmarad a végső konklúzió levonása. Persze hivatkozhatnék a fiatal koromra, a kosos akkor-is-csak-nekem-van-igazam mentalitásomra és arra is, hogy ugye: c’est la vie, egyszer fenn, egyszer lenn. De valójában csak az igényem és talán a kellő bölcsességem hiányzott mindeddig. De hál’ istennek öregszem és már öntudatosabban próbálok élni. 
Szóval! Mi marad a végére? Ha huszonéves, agilis fiatal nőként jön a lehetőség, hogy áldozatok árán ugyan, de közelebb kerülhessek ahhoz a femme fatalehoz, aki a fejemben él, és akit a páromnak díszdobozban át szeretnék adni, mondhatni a tökéletes nőhöz, na, ez esetben, mégis miért hezitálok? Micsoda lehetőség van a kezemben, atyaúristen! Minden, egyszerre, most. Ez egy óriási áldás és azt hiszem a lehető legalkalmasabb pillanatban érkezett. Egy dolgom van csak: felemelt fejjel a lehető legönazonosabban hozni a döntéseim. És aztán nyugodtan aludni éjszakánként.
Ja, és ha mindeközben bizonyos emberek kikopnak mellőlem? Csak rajta. Foglalkozni úgyis csak azzal érdemes, aki marad.

A félelem (?) természetéről


Mostanában kicsit felborult az életem. Sőt! Nem is kicsit, nagyon - hogy a közkedvelt rigmussal éljek. Gyakorlatilag minden olyan dolog mellé, amiben korábban hittem és sziklaszilárdnak tartottam odakerült egy jó nagy kérdőjel. Jöttek a kérdések, válaszok nem voltak, csak a reggeli (egyébként lassan már megszokottá váló) ágyban-fekvős-jajj-most-mi-lesz vakrémülete. Félek!
Elgondolkodtam rajta: mi is az a félelem? Mit is érzek valójában, mitől fuldoklok minden reggel??? Ha értem a jelenséget, hátha könnyebben túljutok rajta. Sajnos van egy ilyen vonásom, mindent tudnom és értenem kell, mielőtt meg tudnám/merném élni. A gugli ezt tudja róla: ”A félelem egy érzelmi reakció, válasz a fenyegetésekre és a veszélyekre. A félelem egy alapérzés, amely az evolúciós folyamat alatt alakul ki az élőlényeknél. Félelem esetén előrevetítődik a fájdalom vagy más negatív érzés, amelyet a veszélyhelyzet jelez.”
Ehhh, hát akkor velem valami gond van. Tudniillik Norman Bates nem kimondottan rám vadászik, sőt, be kell ismernem, nincsenek hirtelen sokkok sem az életemben, se fenyegetés, se veszély formájában. Ez esetben viszont mi marad? Az előrevetítődő negatív érzés, ámde nincs értékelhető veszélyhelyzet. Most akkor ezmiez? Szorongás, neurózis, depresszió? Vagy csak simán rossz nap(ok tömkelege)?
Ha valaki csalódik a kapaszkodóiban, az a kapaszkodó vagy az egyén hibája? Hiba-e egyáltalán ha a dolgok változnak? Gyerekként szilárdan hittem, hogy a világ legnagyobb filmtörténeti remeke a 101 kiskutya. Ma ezt már nem feltétlenül vélem így, bár Pongóék kalandjai bevallom nőiesen, még ma is a képernyő elé szegeznek. Kicsiként nem volt gond az, hogy változott a világ. Sőt, tegye fel a kezét, aki akkor elgondolkodott azon, hogy hmm… tegnap még a Tom és Jerry, ma pedig már Scooby Doo a téma a suliban. Csak engedtük, hogy történjen: ez volt a dolgok menete. Ma pedig már olyan jó visszagondolni mind a kettőre.
Szóval, a saját elmém által begyártott mű-veszélyhelyzetek miatt állandóan félelmet generálok magamban és elmulasztok lépni (vagy inkább: élni). Kivetítem a jövőt, mielőtt az megtörténne, „jelekre” hivatkozom és inkább meg sem teszem, vagy éppen nem úgy teszem a dolgokat, ahogyan azt a helyzet megkívánná. Határozott vagyok és rendíthetetlen, sokszor azonban éppen ez a vesztem. Hol van bennem a bölcs nő, aki utat tör és intuitívan visz előre tovább az úton? Évek óta (a ruhásszekrényem tanúsága szerint is)a lila a kedvenc színem és közel 10 év után egy kineziológus nyitja ki a szemem és teszi fel a kérdést: Miért is nem élem meg az intuícióimat? Meddig várok még, hiszen az a bizonyos szekrény már segítségért kiabál?
Hogy miért? A válasz igen egyszerű: félek. De nagyon. Nehéz ezt nekem, a magát harcos amazonként aposztrofáló, a külvilág szerint totál férfiagyú, ex-karrierista, „született vezetőnek” beismerni. Pedig így van. Egyedül vagyok az érzéssel: egyfelől, mert nem engedek mást a közelembe, másfelől mert tudom, ezzel az érzéssel mindenki egyedül van. És akkor most? Hova tovább? Nem mondom el az apámnak hogy megbántott és hogy mindig is ezt tette? Továbbra sem adom át magam a színjátszás élményének ( noha a napjaim minden egyes perce erről szól) mert az már túl privát, és félek, hogy belém látnak mások? Erről is lecsúsztatom magam, mint annyi minden másról? És vajon mikor lesz már bátorságom teljes vállszélességgel odaállni és rendezni a párkapcsolatom? Ha bajban vagyok, a megoldás továbbra is az marad, hogy eltűnök, mobil kikapcs, a barátaim pedig eszik a kefét, hogy mi lehet velem? ( Bakker, mekkora mázlista vagyok velük, kösz csajok a több mint 10 éves kitartásotokért!) És mindezt azért, mert félek, mert „ááá, én úgyis jobban tudom mi fog történni, inkább hagyjuk”? Az egész történetnek én vagyok az origója. A minap olvastam Für Anikó egy cikkét, arról írt, hogy mindig azt az életet a legnehezebb élni, amit szeretnénk.
És akkor, zárszóként, nagy tanulságok levonása helyett. Mostanában szeretem, ha visszanéz a tükör. De komolyan. Sosem volt még ilyen izgalmas a játék. Mert valahogy az… az egész csak egy játék. Az egómé, az elmémé, az enyém. Aztán persze nyöszögök.
Na ne már!!! Come on girl! Keep walkin’!

2010. június 15., kedd

Próbaüzem! Próbaüzem!

Örömmel tudatjuk, hogy az Ajándék Nőknek blogoldal a mai nappal megkezdi működését. Reméljük, hamarosan rendszeres olvasóink között köszönthetünk! Nézz vissza máskor is! :-)